A Nemzetközi Kajak-kenu Szövetség szabályai értelmében a versenyzők gyakorlatilag bármikor cserélhetnek „hazát”, ellentétben más szövetségekkel, például a futballal. Egy labdarúgó csak egy felnőtt nemzeti válogatottban léphet fel pályafutása során. Biztosan emlékeznek, hogy nekünk, magyaroknak mennyire fontos volt elérni, hogy például Koman Vladimir a magyar nemzeti tizenegybe kerüljön, és ne az ukránba, ahol ugyanúgy játszhatott volna. És hány sportolót honosítottunk a kézilabdától kezdve a műkorcsolyáig, ha az érdekünk úgy kívánta. A mostani ügy főszereplőjét is.

Janics Natasa annak idején azért jött át Magyarországra, mert tudta, hogy itt jobb feltételek mellett készülhet a versenyekre, sikeresebb kajakossá válhat, mint Szerbiában. A magyar kajak-kenu sport pedig azért fogadta be őt, mert tehetségesnek tartotta, és kiemelkedő eredményeket várt tőle. Jobbakat, mint a legtöbb magyar kajakos hölgytől. Mind a két fél számítása bejött: Natasa magyar állampolgárként, magyar válogatottként 3 olimpiai és kocsideréknyi vb- meg Eb-arany tulajdonosa, részese lett. Úgy, hogy közben a legendásan nehéz magyar válogatón le kellett győznie a hazai vetélytársakat. Az eredményeivel pedig nemcsak ő gazdagodott, hanem Magyarország és a honi kajak-kenu is. Bármennyire is visszamegy most az azóta Dusev-Janiccsá vált Natasa Szerbiába, az eredményei itt maradnak.

Fogalmazhatnék úgy is, hogy Natasa megfizette a tartozását. És ő nem el-, hanem visszamegy. Szerény véleményem szerint a magyar kajak-kenu sport legalább annyi hálával tartozik neki, mint amennyivel ő, viszont. Mondhatni, döntetlen.

Ebben a helyzetben a Magyar Kajak-Kenu Szövetség igazán lehetne nagyvonalú. Egyértelműen látszik, hogy a Dusev házaspár kijátszotta a figurát. A szerbek alkalmazták a férjet, hogy hazacsábítsák a feleséget. Natasa nem azért megy Szerbiába, mert a férje ott kapott munkát, éppen fordítva. De ez nem gond, sima egyszerű üzleti döntés. Igen, Natasa biztosan jól jár anyagilag is. Az vesse Nagy Lászlóra az első követ, aki nem srófolta volna fel a maga árát a barcelonai évek alatt a kézilabda-válogatottól való távolmaradásával, majd a spanyol állampolgárság felvételének lehetőségével. Végül persze ő is hazajött, és azóta csodáljuk a válogatottban meg a Veszprémben is. És az ítélje el Natasát, aki a magyarországi – javarészt állami költségen elvégzett – egyetemi évek után nem spriccelt azonnal, a még meleg diplomával a kezében külföldre, ahol jobb kereset várta. Ne felejtsük el, hogy például a fél kajakos és kenus világot magyar származású edzők készítik fel a magyarok ellen. Ők is fizettek lelépési pénzt? Elvégre itt voltak versenyzők, és itt tanulták meg a szakmát – többnyire állami pénzen.

Még akkor is méltatlannak érzem a Janics-ügyet, ha a szövetség más, hasonlóan értékes vagy hasonlóan tehetséges versenyző(k) eláramlását szeretné megakadályozni. Mint tudjuk, kevés sikerrel. A kajak-kenu kis sportág, gyakorlatilag az olimpia tartja fenn. Méltatlan a búcsú, mert Janics Natasát meg kellene ünnepelni, meg kellene köszönni neki az itt eltöltött éveket és a Magyarországnak szerzett érmeket. Világraszóló ünnepség keretében lett volna stílusos elbúcsúzni tőle, megkérvén, hogy adja meg az állandó lakcímét és a bankszámlájának számát, hogy tudni lehessen, hová kell utalni az olimpiai bajnokoknak 35 éves koruk után járó életjáradékot. És már most fel kellene kérni, hogy főleg a kajak-kenu, de általában a magyar sport minden jeles ünnepségén legyen díszvendég, mert ő a mi legendánk lett, elválaszthatatlanul összenőtt a magyar olimpiai mozgalommal. Így nem kerülne sor kínosabbnál kínosabb nyilatkozatokra, nem kellene a feleknek félrebeszélni, és nem kellene megjátszottan sírós sajtótájékoztatón bűnbánóan könyörgő nyilatkozatot számítógépről felolvasni.

Tudom, biztosan fáj a búcsú mind a két oldalon. Ilyenkor már semmi értelme felhánytorgatni, hogy ki milyen sérelmet élt meg a sok-sok közös év alatt. Érdemes lenne azonban elgondolkodni, hogy vajon Natasa tartozik Magyarországnak vagy azok a versenyzők, akikre körülbelül ugyanannyit költöttek, mint rá, de cserébe nem értek el olyan eredményeket, mint ő. Eldöntötte: hazamegy. Ennek semmilyen szabály vagy szerződés nem tehet ellen. Mert egyik sincs. Keresztbe lehet neki tenni az engedély megtagadásával, akkor legfeljebb két évig bolgár lesz, utána meg, Rióra, ismét szerb. Hogy ez így lejátszható, az a nemzetközi szövetség hibája, kabaré az egész.

Nekünk nem kellene a kabarét még megfejelni. A méltatlan, kisstílű búcsú helyett szerencsésebb lett volna egy stílusos, nagyvonalú búcsú. Pont annyiba került volna, amennyit a szerbek előreláthatóan fizetnek a 150 ezer euróra taksált „átigazolási” árból. Semmibe.